Köszönöm, kérem!

Egy személyes bejegyzés

Valahogy ez a blog sosem szólt különösebben rólam. Igaz hogy voltak benne dolgok amik velem történtek, meg olyan hirtelen lelkesedéseim amivel magamat égettem. De mindig óvatos távolságtartással. Rádöbbentem – azért írtam sok mindent körül nagyon óvatosan, hogy semmibe se lehessen belekötni. Azért voltak három szóból álló kötőjeles főnevek, melléknevek, hogy teljesen át tudjam adni amit mondani akartam. Pontosabban lejátszottam a fejemben az automatikus kritikát, és aszerint formáltam a következő mondatot. Most meg ismét elkalandoztam afelől amit mondani szerettem volna.
Érdekes ez a kettősség. Amióta dolgozom, és főleg az új év óta, valahogy nem tudom másra gondolni. Egyszerűen nem. És nem hiszem hogy ez jó. Valahol kiveszettem belőlem a szórakozni tudó rész, ha volt egyszer. Biztos volt, csak most háttérbe szorult. Meg a korlátozott szabadidő és az évszak adta körülmények miatt lemorzsolódtak a barátok. Nagyrészt köszönhető ez az állandó hangulatváltozásomnak is, amit nyilván kevés embernek van türelme/kedve/érdeke elfogadni/megérteni/eltűrni.
Ezzel is függhet össze, hogy még jobban abba fúrtam bele magam, amiben sikereket tudtam elérni, és ahol állandóan volt mit csinálni. És ez a munka. Meg úgy általában. A számítógép az ideális menhely. Nem érdekli hogy honnan jöttél, nem tudod megbántani, ő sem fog (érzelmi) csalódást okozni. Teljesen a te uralmad alatt van, és itt vége is. Tökéletesen kiélhetők a kisebbségi komplexusok. A drawback ugye az egyenes arányban megnövekedő antiszociális mutató, és még nagyobb elidegenedés attól ami elő, érző, “emberi”. Nem beszélve a hátgerinc menti fájdalmaktól.
Egoista vagyok. Néha nagyon. És nagyképű. De miért? Mert nem tudok mit kezdeni az emberekkel. Ha van valami ami felkap, és belekerülök a hévbe, amikor valamit csinálni, vezetni kell – akkor nincs gond, akkor minden szuper, mindenki jó, nem gondolkozok ilyeneken. De a langyos pocsolyában taccsogva (van ilyen szó?!) elkezdek olyanokon gondolkodni amiből mindig negatív lesz a végeredmény. És ezt már sokan mondták, hogy az a bajom, hogy mindent negatívan látok. És ezt is mint oly sok mindent azzal intéztem el, hogy: “Jó, és?”
Mert mit tegyek mást? – Erre meg a szintén sokat hallott: “Ezt neked kell tudni” tökéletes klisé-frázis a triviális válasz.
Valahogy azt érzem, hogy sosem élek, mert minden lépésem mögött az a gondolat van, hogy “jó, ezt akkor még megcsinálom, és aztán már jó lesz, és kész vége”
De nem. Sosem lesz jó, sosem lesz elég, és mindig lesz mit javítani, változtatni, kibírni, végigvinni, megvenni, stb.
A carpe diem ebből a szempontból egy tökéletes útmutató. Mert sosem lesz jobb, mert tökéletes nem lehet soha. Átmenetileg relative biztosan ki lehet mutatni haladást, eredményt, de úgy általában a fizikai kézzelfogható eredmények mégsem eredményeznek hosszan tartó boldogságot. Lelki boldogságot. Igen talán ez a helyes megnevezés.
most kizökkentem, nem tudom hogy folytatni, meg aludni akarnék, meg nézegetem a wordpresst, hogy milyen ez az új admin panel. Amúgy 2.7-em van, azóta azt hiszem nem is posztoltam. Vagy talán egyszer.
ja és visszatérve a bloghoz. talán meg kéne maradni a technikai vonalon, és valami olyan kompromisszumot találni az élettel, hogy ne írni kelljen, hanem azon örvendezni hogy mennyi szép élményem volt a héten, amit nem is volt időm leírni, mert ki tudja éppen mi a fenét csináltam. ezek az egymás után ismétlődő hetek tönkretesznek. még akkor is ha tényleg workoholic vagyok. arról is akartam írni, hogy egy nem hivatalos újévi fogadalmam szerint havonta legalább két hétvégét nem Pozsonyban fogok tölteni. Eddig nem haladok túl jól, a most hétvégi sízés jól sikerült – de itt sem volt túl nagy szintű szocializálódás, és valahogy tiszta értetlen nyomi kisfiúként viselkedtem. egyébként Jasná rulez.
és most posztolom újraolvasás nélkül. ki veled ez éterbe</p>